Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

Erdélyi Béci a Magyar Vitorlás Szövetség örökös tiszteletbeli tagja!

A Spartacus Vitorlás Egylet elnökének javaslatára a Magyar Vitorlás Szövetség elnöksége terjesztette a 2016. május 27-én megtartott közgyűlés elé a határozati javaslatot. A küldöttek egyhangú szavazatával Erdélyi Béla az MVSZ örökös tiszteletbeli tagja lett.

Pontosabban: egy tartózkodás volt, talán nem nehéz kitalálni, hogy az érintett nem szavazott saját magára. Klubunk egykori legendás mestere, Dolesch Iván annakidején „Bécire hagyományozta” a Spartacust. Ő ennek maximálisan eleget tett: vezető edzőként, ügyvezető igazgatóként, több nagyon sikeres nemzetközi verseny főrendezőjeként öregbítette a klub hírnevét, sok világviszonylatban is sikeres vitorlázó mestere volt. Dolesch Ivánnak más stílusa volt – Béci lazább, közvetlenebb, baráti hangvétele eltér ettől, ám egyvalami közös bennük: mindketten a vízi mentést tartották edzői munkájuk mellett talán az egyik legfontosabb feladatuknak.

Béci a szavazás után, a közgyűlésen elmondta: arra szeretné felhívni fiatalabb edző kollégáinak a figyelmét, hogy fontos a fiatal vitorlás generáció minél sikeresebb nemzetközi szereplése, ám a sport nem csak cél, hanem eszköz is. Eszköz ahhoz, hogy a klubokban ép, egészséges, jellemes fiatalokat neveljenek. Nem szabad valakit eltanácsolni a sportágtól pusztán azért, mert vagy nem kiemelkedően tehetséges, vagy éppen valamilyen más okból nem tudja vállalni a nemzetközi szintű felkészülést. Ahogy a vitorlázás mindenkinek tud adni emberformáló élményt, úgy bármelyik fiatal találhat olyan feladatot, posztot egy klubban, amivel a közösség hasznára válik.

Erdélyi Béla idén lesz 68 éves. 1957 óta vitorlázik. 1961-ben jelentkezett a mostani Spari helyén működő Művész SC-be, ahol Dolesch Iván volt a főnök. Innentől kezdve élete legfontosabb helyszíne a földvári telep – ahol hosszú évek aktív versenyzése után azóta is tevékenykedik különböző beosztásokban.

Mivel egyesületünk Somogy megyei, így többször kapott kitüntetést Somogy Megye Közgyűlésének elnökétől. 2012-ben a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play életmű díjában részesült. Elnöke a Somogy megyei Vitorlás Szövetségnek, melynek célja, hogy a Balaton délnyugati régiójában a vitorlázás sportot koordinálja, fejlessze és szervezze.

Az örökös tiszteletbeli tagság elnyerésének alkalmából idézzünk fel néhány részletet egy korábbi interjúból, amelyet néhány éve Visy „Oszi” készített Bécivel. Egy fiatalnak minden történet új…

Béci 1957-ben kezdett vitorlázni – egy szepezdi vállalati üdülő rozzant kalózain, mint afféle mindenes. A strandról ismerte Gosztonyi Andrást, aki akkor már jónevű versenyző volt, ráadásul édesapja jóban volt Dolesch Ivánnal, a legendás földvári edzővel – a két ok közül egy is elég lett volna, hogy Balatonföldváron folytassa vitorlázó pályafutását. De a két protekció együtt is kevés volt ahhoz, hogy hajót kapjon a feneke alá – akkor ez nem volt divat. Mocóként -hajósinasként- eltöltött évek következtek a Vörös zászló nevű Európa 30-ason, majd végre versenyhajó: először kalóz, utána csillaghajó. Négyszer zsinórban ezüstérem a sztárbajnokságon, egyszer fél hajóhosszal abszolút második hely a Kékszalagon – Béci igazán tudhatja, hogy az ezüst is szépen csillog. Ha Földvár környékén baj van a vízen, beröffenti a legendás Hubát és indul is. Legyen kövekre sodródott műanyag túrahajó vagy fölborult Libera – egyaránt szakszerű segítséget kap.

Nem véletlenül a mentéssel kapcsolatos Erdélyi Béla kalandos története is.

„A kaland erre az esetre talán nem jó szó. Az valami könnyed dolog, holott például egy mentésnél elég egy rossz döntés, egy rossz mozdulat – és segítség helyett még nagyobb bajt okozhatsz másnak, és veszélybe sodorhatod önmagadat is.

Soha nem felejtem el azt az esetet, amikor egy Szemes környékén felborult és lefúrt túrahajóhoz hívtak minket. Fura volt az idő – a három napos északi nem akart leállni, az utolsó nap is keményen fújt. A Bajnokságról jöttünk haza, délután épphogy csak megtankoltunk és már indultunk is. Sima ügynek tűnt, megbeszéltük, hogy az egyik versenyző srác átugrik a vitorlásra, ideiglenesen rögzít az oldalmerevítőn egy kötelet, ezzel kihúzzuk az árbocot az iszapból, majd felállítjuk a hajót az osztrák tulajokkal együtt, felmerjük és hazahúzzuk. Ádám be is ugrott a kötéllel, már a hajónál volt, amikor egyszer csak sűrű füst csapott ki a motoros kabinjából. Elektromos tűz, elő a poroltót. Kifújtam az egész töltetet, nem használt, továbbra is égett az áram alatt lévő vezeték szigetelése. Az akkusarut nem sikerült levenni, tűzforró volt minden, annak ellenére, hogy vödörrel mertük a vizet a motortérbe.

Ekkor váratlanul nagy baj történt: az önindító kábele zárlatos lett, és elindult hátrafelé a motoros, egyenesen a vitorlás, és a vízben lévő emberek felé! A csípős füst miatt nem lehetett látni a kabinban, az utolsó percben sikerült becsukott szemmel kitapogatni az irányváltót és üresbe tenni a Hubát. Leállt a motor – és már soha többet el sem indult.
Időközben hatosra erősödött a szél. Akkor még nem volt mobiltelefon, a rádiónk áram nélkül nem működött. Itthon nem kerestek, azt hitték, a sikeres mentés után meghívtak minket egy hálasörre. Nem volt mit tenni, berendezkedtünk éjszakára.

Ekkor váratlanul újabb nehézség adódott: az osztrák vitorlázó bejelentette, hogy kiúszik. Merthogy mozdonyvezető, és ha holnap nem jelentkezik szolgálatra, kirúgják az állásából. Bőven a maráson kívül voltunk, mély volt a víz, viharos a szél. Kézenfekvő ötlet lett volna, hogy kisodródunk a motorossal, de a szél éppen a parttal párhuzamosan fújt. Nem hagyhattam sorsára, de szinte eszét vesztve könyörgött, hogy beugorhasson a vízbe. Végül két mentőmellényt adtunk rá, és elengedtük. Szerencsére egy hét múlva jelentkezett, hogy sikeresen partot ért, és még mindig az osztrák vasutaknál dolgozik.

Egy átvacogott éjszaka után reggel végre észrevettek minket, és hazahúztak Földvárra. Az eset után persze azonnal főkapcsolót szereltettem a Hubára. No meg persze elgondolkodtam azon, hogy mekkora szerencsénk is volt azon az estén…

Az azóta elterjedt mobiltelefon óriási segítség lett a vízen is. A legérdekesebb eset a 2000-es Fehér szalagon történt, amikor a déli parthoz közel, az esti orkánerejű viharban árbocát törte a Detréék katamaránja. Volt vízhatlan mobiljuk, de még nem volt elterjedt a GPS, a műholdas helymeghatározás, és a vaksötétben nem tudták pontosan megmondani, hol sodródnak. Már valahol a környékükön jártunk, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve felhívtam őket. Miközben beszéltünk, körbefordultam a motorossal. Kértem, hogy amikor a reflektorom a legerősebben világít, szóljanak. Ezen a kompaszszögön indultam el, és utána még néhányszor megismételtük ugyanezt a játékot. Szerencsére a mobiljuk végig bírta, és a végén szinte méterre pontosan megtaláltuk őket. A szerencse mellé néha nem árt egy jó ötlet is!”

Összeállította: Visy László