Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

Nagy álma volt Ferenczi Zsoltnak, hogy körbevitorlázza a Földközi-tengert. Véleménye szerint, sokan nem hitték el, hogy ez valóra válhat.

Azt viszont még maga sem gondolta volna, hogy a valóság túl is szárnyalja: tavaly egy két hónapos expedíció részese volt az Atlanti-óceánon. Néhány hónap már eltelt, amióta Ferenczi Zsolt hazatért az Atlanti-óceánon tett nomád expedícióról, de még most is élénken élnek benne az emlékek, sőt álmodik is a hajóútról. Jó pár éve tervezte, hogy elad mindent, autót, motort, vesz egy hajót és körbevitorlázza a Földközi-tengert.
A barátok, ismerősök hitték is, nem is, aki hitte, az meg le akarta beszélni. Zsolti azt mondja, ő viszont tudta, hogy eljön a pillanat. Mivel édesapja horgász, vadász – sokat voltak vízen. Mentek a Dunára, Balatonra. Tengeri tapasztalata viszont legfeljebb búvárkodásban volt, vitorlázásban nem. Amúgy mindent szeret, aminek köze van az adrenalinhoz. – Snowboard, motorozás, jégboard, szörf, biciklizés, kajak-kenu, lovaglás – ilyen elmebetegségekkel vagyok megáldva, árulja el nevetve. Hozzáfűzi, főleg az új dolgok iránti vágy hajtja. – Az emberek belefásulnak a munkájukba, az életükbe. Ezt a helyzetet apró dolgokkal meg lehetne változtatni. Én ezeket keresem.
Ez esetben viszont valójában a kaland találta meg a dunaföldvári férfit. Egyiptomban, egy egyszerű turistaúton barátkozott össze egy „vitorlás emberrel”, akinek azt találta mondani, hogy bármilyen expedícióban részt venne. Ez már el is felejtődött, amikor néhány héttel később érkezett egy telefon: haza kellene hozni egy hajót… Előbb úgy volt, hogy az Azori-szigetekről. Utána kiderült, hogy a Karib-tengerről. Az út – mivel nem teljesen hazáig jöttek – mintegy ötezer kilométer volt és több mint két hónapig tartott.
Négyen vettek részt a kalandos úton, a kapitány, Méder István tapasztalt hajós volt, de az óceánon ő sem járt, ketten viszont – beleértve Zsoltit is – teljesen zöldfülűek voltak. Valójában a járművük sem éppen erre az útra való volt: egy 9,5 méteres tavi katamaránon szelték át az Atlanti-óceánt. Repülővel mentek Santa Luciára, ahol két-három hétig tartott, amíg felkészítették a hajót. – Nem mondhatnám, hogy jó állapotban volt – vázolta helyzetüket Ferenczi Zsolt. A hajó felkészítése után bespájzoltak: azaz feltöltötték az éléskamrát napra kiszámolva a kenyeret, vizet, üzemanyagot.
Aztán kalandra fel! Nagyjából sejtették, mire vállalkoztak, de még így sem volt egyszerű, hiszen négyen osztoztak tíz négyzetméteren. A humor és kalandvágy átsegítette őket a nehézségeken, a félelem és az unalom viszont megnehezítette a dolgukat. Volt mindkettő – fogalmaz a fiatal földvári kalandor. Mint mondja, volt egy műholdas telefonjuk, amin a kapitány információkat kapott a hajótulajdonostól az időjárásról.
Ha tudták, hogy jön a vihar, megerősítették a köteleket, beszigetelték az ablakokat. És bíztak a jó szerencsében. Zsolti számára nem volt újdonság a veszély, de itt igazi halálfélelemmel kellett megküzdeniük. Tíz-tizenöt méteres hullámok, másfél hétig tartó vihar tette őket próbára. Mint mesélte, nagyon meglepte, hogy az Atlanti-óceán tele van szeméttel, ládák, hordók, konténerek, felborult csónakok úsznak a vízen, vagy lapulnak a vízszint alatt néhány méterrel azzal fenyegetve, hogy ha nekimennek, elsüllyednek. Katamaránon egyébként sem volt kéjutazás az expedíció. Nemcsak azért, mert kicsi, hanem, mert nem vágja a hullámokat, hanem beléjük csapódik, így megállás nélkül 20-30 centiket ugrált minden.
Természetesen nemcsak ilyen, hanem feledhetetlen pozitív élményekkel is gazdagodtak. A Karib-tengert nem úgy járták végig, mint a turisták. Szigetről szigetre mentek, egyrészt, hogy kipróbálják a hajót, másrészt, hogy feltankoljanak élelemmel, és persze, hogy mindent lássanak. Nomádként utaztak, ha találtak tiszta vizű kutat, ittak, ha tudtak, fürödtek, ha romlófélben volt a gyümölcs, dzsemet csináltak belőle, ha a tej vált ihatatlanná, túrót.
– Kihajoltam a hajó orránál és delfineket simogattam, bálnával versenyeztünk, láttuk a zöldfényt, amiről a Karib-tenger kalózaiban is szó van, meg a világító algákat az óceánon – idézte fel. A leghosszabb idő, amit egyfolytában vízen töltöttek, harmincegy nap volt. A hajót végül „csak” az Azori-szigetekig hozták, ott már muszáj volt elvégezni rajta egy nagyjavítást, mert egyre rosszabb állapotba került. – Tudtuk végig, hogy „süllyedünk”, két szivatytyú ment egész nap.
Egy-egy óránként 1820 liter vizet szivattyúzott – mondta. Azt sem titkolta, hogy az expedíció mély nyomot hagyott benne. Leginkább fejben. Egyrészt megtanulta becsülni az apró dolgokat, hiszen most már tudja, hogy egy kocka sós vízben elázott csokoládé milyen nagy érték. Persze nemcsak a kézzelfogható dolgokat, hanem az otthont, családot is másképpen látja. Illetve önmagáról is sok mindent megtanult.
Mert voltak ugyan problémák, gondok, de felénél sem tartott az energiájának. – Olyan érzésem van – ami persze nem igaz – hogy bármit kibírok, ez pedig mindennél többet ér. És közel sem gondoltam, hogy ennyire alkalmazkodó leszek, hogy ilyen jól bírom – tette még hozzá. És persze azt is, ha csörögne a telefon, holnap újra útra kelne, mert – ahogy mondják – a vitorlázást vagy megutálja valaki, vagy rabja lesz. Vele ez utóbbi történt. – Mindenkinek azt javaslom, próbálja ki – teszi hozzá végül.

Forrás: teol.hu
Szerző: Vida Tünde