Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

Svédországtól az Adriáig egy Hallberg - Rassyval II. rész

Ismét felkerültek képek és újabb hajónaplórészletek a Hallberg - Rassy útjáról. Lentebb szintén olvashatjátok a naplóbejegyzéseket.

A hajó utját az alábbi linken tudjátok nyomonkövetni:

http://share.findmespot.com/shared/faces/viewspots.jsp?glId=0fJ4VWFfTQN0On2EyBj12VD2McqdIDVhd

A online hajónaplót az alábbi linken tudjátok elérni ahonnan részleteket már lentebb olvashattok:

 http://balajaazoperencian.blog.hu/

2017.04.04 Kedd

4.nap, 43 tmf délig (Log 619 nm)

Kontroll Csoport

Szél: 5-8 Kts WSW, Tenger: 2, Hőm.: 13 C°, Felhős párás, néha szemerkélő eső

Reggel 9 után indultunk Dunkerque-ből, felhős időben, szemerkélő esőben. A Calais és Dover közti legszűkebb szakasz következett, hófehér sziklákkal és nagy forgalommal. Gondoltuk.

A valóság: mint az őszi ködös Balaton, csak a déli, lapos part kivehető, mert ahhoz vagyunk közelebb. Igaz a kompok kicsit jóval nagyobbak és kétszer, háromszor olyan gyorsak, de kikerülnek. Ha nem mész az útjukba. Mi nem mentünk.

Az északi part párába burkolózik, a doveri sziklák eltűnve maradnak, mint fehér szamár a ködben. Gyanítottam én már tegnap, hogy könnyen lehet, hogy az interneten hamarabb fogom látni majd őket… 

A hajóforgalom nem volt vészes, bár igaz, távolabbról néztük a hajózó sávokat, ami azért nem ugyan az, mint őket keresztezni…

15.30 kor bejelentkezett nálunk rádión a francia parti őrség. Udvariasan megkérdezték, hogy megengedjük-e nekik, hogy tartsanak nálunk egy kis helyi ellenőrzést. Csábító volt a gondolat, hogy azt mondjuk: bocsi, mi inkább szeretnénk haladni, mert messzire megyünk, de látva, hogy továbbra is kitartóan jönnek felénk, nem volt szívünk végül nemet mondani nekik.

5-en átrocsóztak hozzánk a hadihajóról, négyen feljöttek a fedélzetre, a kormányos meg kitartóan rodeózott körülöttünk.

Rögtön az elején tisztáztuk a legfontosabb dolgokat: nélkülük hatan vagyunk a fedélzeten, és egyikünk sincs drog, fegyver, francia tudás és 10.000 Eurónál több készpénz birtokában.

A különítmény vezetője tisztelettudóan bekéredzkedett a szalonba egy kollégájával és leellenőrizte az útleveleinket a rádión keresztül. A másik kettő addig - közöttük legalább egy hölgy volt – sakkban tartott minket a fedélzeten, mintha arra figyeltek volna, hogy bedobunk-e valamit a vízbe. Környezetvédők lehettek másodállásban.

Odabent az útitervünkről érdeklődtek, merre jártunk, hová tarunk, majd ketten gumikesztyűt húztak. Gondoltam megmutatom a WC-t, meg a budikefét, de ők inkább a konyhaszekrényekben ellenőrizték a rendet, hogy minden a helyén van-e. Elégedettek lehettek, mert megdicsérték, hogy milyen szép a hajó.

Közben kint megkérdeztem a hölgyet, látszanak-e innen jó időben a doveri sziklák, mert nagyon szerettük volna Rómát látni. Azt mondta, hogy persze látszanak, de semmi különös nincs bennük, tulajdonképpen ugyan olyanok, mint a francia sziklák, ha kíváncsiak vagyunk rájuk, nézzünk csak ki mutatta, azok legalább látszanak. Most nem viccelek, tényleg ezt mondta.

Kérdésemre elmesélte, hogy a calais-i kivándorlók már nem csak a kamionokon és a vonatokon próbálkoznak, hanem a tengeren is. Tegnap éjjel három embert mentettek ki egy süllyedő csónakról. Milyen csónak volt az? Kérdeztem. Erre töredelmes szívvel bevallotta, hogy azt a dingit bizony a parti őrség, mentő egységétől vették kölcsön…

Én rögtön átláttam, hogy itt is kezdik a líbiai trükköt tesztelni:

1.     Végy egy csónakot (lehetőleg ne a francia parti őrségtől)

2.     Menj ki a tengerre

3.     Záros határidőn belül süllyedj el

4.     Az angolok meg majd kimentenek és átvisznek

Az úttörők több súlyos hibát is vétettek, nem értesítették előre a teljesen független nemzetközi mentő szervezeteket, hogy hol fognak elsüllyedni, illetve, hogy a kiválasztott csónak, leltári darab volt, és a franciák még nem tervezték a leselejtezését. Pedig majdnem elsüllyedt.

Én a jogvédők helyében be is perelném a francia partőrséget, gondatlan életveszély okozásért. Meg az angolokat is, hogy nem értek oda előbb, úgy mint az olasz kollégáik…. Sajnos nem rajtam múlik a probléma megoldása, pedig lennének ötleteim…

Közben odabent az egység parancsnoka, végre kibökte a jövetelük valódi célját: Mivel kell ahhoz foglalkozni, hogy egy ILYEN új hajót tudjon venni az ember? Gyuri részletesen elárult mindent. Én próbáltam fülelni, de mivel közben nekem a vámos hölgy figyelmét kellett odakint elterelnem, mindenről lemaradtam. Azóta se derült ki semmi, a többiek mind hallgatnak, mint a sír.

Mivel egy emberként az vallottuk, hogy nem Venezuelából jöttünk, és a mobil gyomorscan se mutatott ki semmit (még ebéd előtt voltunk) elkezdtek feszengeni. Végül nem tudták tovább húzni az időt - pedig láttam, hogy a 17 órai gin-tonicomra játszanak – ezért elbúcsúztak. A motorcsónakból még lelkesen visszaintegettek, de az is lehet, hogy csak azt mutogatták, hogy hagyjam már abba videózást, fotózást.

Öt és hat óra közt egyedül álltam kint a szitáló ködöt. A hajó ment magától, a vitorlaállításon nem kellet változtatni. A hosszú lapos atlanti hullámok megérkeztek, a váltás még nem. Jöttek viszont delfinek, ezen az úton először. Vagy 10 percig kísérték a hajót, megnézték balról, jobbról, elölről és alulról. Szerintem ők sem tudták eldönteni, hogy overdrive állásban van-e éppen a propellerünk, vagy sem.

Ma estétől 2 óráról 3 órára növeljük az őrség idejét, így utána 6 órát lehet pihenni az eddigi 4 helyett, valamint megcsereberéljük az eddig kialakult párokat. Mármint az őrségben. A változatosság gyönyörködtet, mondják.  

2017.04.05 Szerda

5. nap, 174 tmf délig (Log 793 nm)

A Csatorna szigetek mellett napfényben

Éjfél és 3 óra közt Gyurival voltunk őrségben. Mivel a vitorlák jól be voltak állítva, csak az éjszakában kellet néha körülnézni, illetve a műszereket és az irányt ellenőrizni.

0 óra 15 perckor léptünk át a nyugati féltekére. Ez a Pinta életében először történt, de minden bizonnyal nem utoljára. Egy pacsival nyugtáztuk az eseményt és mentünk tovább.

Éjszaka - miután lefeküdtem aludni - kicsit megerősödött a szél, megdőlt a hajó. Azt álmodtam, hogy földrengés van, szeretnénk kifutni a házból, de alig birok megállni a lábamon, és csak mozog és dübörög körülöttem vég nélkül minden. Végül nagy nehezen rájöttem, hogy ez csak álom, és a hajó eleje, ahol alszunk, az rázkódik, dübben bele a hullámokba folyamatosan…

A közvetlen földrengéses életveszély elmúlt, a zaj, rázkódás, dübörgés megmaradt és most már kapaszkodnom is lehetett a matracba.

Reggel felkelt a nap – én még kapaszkodtam továbbra is az ágyamba - és sütött szépen, a szél meg északira, raumosra fordult.

Az okos telefonomon az óra magától átállt a Londoni időre. Vagy olyan GPS koordinátákat érzett, vagy egy part menti angol telefonszolgáltatót, a lényeg az, hogy így jó háromnegyedórát késtem a déli szatelites minden OK üzenet leadásával. 

Fél kettő körül nekiláttam a két Zoltán hathatós segítségével pörköltet főzni.

Közben Gyuri megérdeklődte, hogy van-e valami lehetőség a 17 órai gin-tonic előrehozatalára?

Hoppá! Ugye, nem volt az olyan rossz!

Van persze. A hajóidő maghatározása a parancsnok kizárólagos jogköre.

Gyuri élt a hatalmával, és 10 perc múlva már mindannyian együtt szürcsölgettünk a napsütésben. A jégkocka azért még továbbra sem hiányzott…

A pörkölt elkészült, azt mondták nagyon jó lett.

Kérdezték, hogy mit esznek majd az út második felében?

Ha rajtam múlik semmit, mert sajnos az én jegyem csak Lisszabonnig szól…

Egész nap gyönyörű napsütésben vitorláztunk. A levegő olyan tiszta, hogy talán a világ végére is el lehetne látni, ha nem lenne kerek a föld.

Bakker, ha megálltunk volna Hollandiában, ma érnénk a csatornába, és minden láthatnánk…

Bár az is lehet, hogy a francia vámos kisasszonynak van igaza, és a másik oldal is olyan, mint a francia, azt meg láttuk.

Annyira nem vigasztaló valahogy ez az érvelés…

15.30-kor genakkert húztunk. A Pintá-n ezt is most először. Szépen haladt a hajó.

Folytatás a Biscaya-n túlról