Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

A tavaly év végi, immár hetvenedszer megrendezett Sydney–Hobart (pontosabban, Rolex Sydney–Hobart) igazán méltó jubileumi versenyre sikeredett.

A válság előtti időket idéző számú, öt 100 lábas maxi – köztük egy, részben erre a versenyre fejlesztett csodagép, a Comanche –, több, különböző Volvo Open-versenyhajó, közel rekordszámú mezőny, tökéletes körülmények – és egy olyan szakmai vita, ami a verseny jelenlegi formáját kérdőjelezi meg. De haladjunk szépen, sorjában.

A 47-szeres Sydney–Hobart-veterán Syd Fischer kétszer nyert már abszolútban a versenyen, és egyszer a handicap trófeát is hazavihette. Ezekben a győzelmeiben az volt a közös, hogy hajóit mindig Ragamuffinnak hívták, így nem volt meglepő, hogy az idei versenyre is egy Ragamuffinnal érkezett, amely ezúttal egy korábbi 100 lábas, és nem mellesleg egyszeres győztes Investec Loyal átalakított verziója volt. Szintén egy korábbi, átalakított 100 lábas maxi a RIO 100, ami a 2003-ban épült Zana (Konica Minolta, Lahana) teljesen felújított, és két lábbal meghosszabbított verziója. A szintén 100 lábas Perpetual Loyal pedig a fedélzetén Tom Slingsbyvel erősített idén.

Az igazi figyelem azonban nem ezekre a hajókra, hanem a korábban már hétszer győzni tudó Wild Oats XI-re, és a vadonatúj, szintén 100 lábas Comanchra irányult. Előbbi, mint minden Wild hajó (ideértve a magyar csapat által vitorlázott Wild Joe-t is), az ausztrál Bob Oatley projektje. A hajót most is alaposan felkészítették a versenyre, többek közt egy új Code 0-val és a tavaly kipróbált, és idén továbbfejlesztett DSS-szel, azaz vízszintes stabilizáló uszonnyal látták el. Kihívója pedig a lapunkban korábban már bemutatott Comanche, melyet Jim Clarke, a Netscape alapítója névleg azért épített, hogy minden létező offshore egytestű rekordot megdöntsön vele – valójában azonban nem túlzás kijelenteni, hogy a Comanche Jim Clarke feleségének, az egykori ausztrál laseres vitorlázó és ismert modell Kristy Hinzey-Clarknak a projektje, azzal az elsődleges céllal, hogy Sydney–Hobartot nyerjenek a hajóval.

A várakozásoknak megfelelően a rajt után a Comanche állt az élre, egészen parádésan elrajtolva, és rekordidő alatt véve az első pályajelet, nyomában a Wild Oatsszal és a Perpetual Loyallal. A képlet egyszerű volt: a rendkívüli szélességgel (és Ken Read, a korábbi PUMA-kormányos személyében értő skipperrel) rendelkező Comanche-nak szél (sőt, lehetőleg erős bő szél) kellett ahhoz, hogy meg tudja verni az éles szeles menetekben és gyenge szélben nála gyorsabb Wild Oatsot. A Comanche ideje ezen a versenyen nem egészen egy napig tartott. A Bass-szorosba érve már a Wild Oats vezetett, mert korábban, a gyenge szélben, az első éjszaka után megelőzte az új hajót, amit, Sydney–Hobart ide vagy oda, alapvetően azért hosszú, erős és bő szeles óceáni szakaszokra optimalizáltak. A Wild Oats előnyét ezután sem adta fel, és végül mintegy 50 perces előnnyel szerezte meg nyolcadik győzelmét, két nap, két órás idővel, a gyenge szélben jelentősen elmaradva saját pályacsúcsától. Harmadik lett a Ragamuffin, mögötte pedig a Rio 100 és a VO 70-es Black Jack következett. A versenyből összesen nyolc hajónak kellett kiállnia, köztük a maxi Perpetual Loyalnak, ami az első éjszaka során valószínűleg egy ismeretlen tárggyal való ütközéstől sérült meg.

A Wild Oats tulajdonosa az abszolút győzelem – amely Mark Richards, Oatley állandó skippere szerint „édesebb volt, mint valaha” – mellett még egy sikernek is örülhetett. A Tattersail Kupát, amit a korrigált idejű győzelemért adják, idén a Wild Rose, Oatley első grand prix hajója nyerte el. A Wild Rose 29 éves, és az őt annak idején Oatleytől megvásárló Roger Hinckman tulajdonában áll. Oatley hajói tehát uralták a mezőnyt – abszolútban és az IRC-ben is.

Az idei verseny azonban elképzelhető, hogy nem az új maxikról, vagy a 20 éve nem látott számú mezőnyről lesz nevezetes, hanem egy olyan vitáról, ami meglepő módon igen hasonlatos azokhoz a csörtékhez, melyekre a balatoni nagyhajós versenyek kapcsán is sor szokott kerülni. Rohanógépek vs. a vitorlázás élvezete és egyszerűsége – így szól a téma, mely a jelek szerint nemcsak nálunk, hanem a Föld túlsó felén is borzolja a kedélyeket. Mégpedig nem is akárhogy: miután Sue Neales, a legnagyobb ausztrál napilap, a The Australian riportere írt egy cikket arról, hogy változtatja meg a nagy pénz és főleg a Rolex szponzorációja a Sydney–Hobartot és az egész vitorlázást, másnapra a Rolex egész egyszerűen kitiltotta őt a verseny sajtóközpontjából. Ez nem igazán volt jó ötlet, mert a kitiltásról szóló cikket sokkal többen osztották meg és olvasták, mint az eredeti írást, és a botrány nyomán tényleg elindult egy vita arról, jó-e az, hogy egyre több pénz jelenik meg a versenyen. Az egyik oldalon állnak azok, akiknek nem számít a pénz: a Wild Oats értéke 10 millió dollár, és nagyjából ez az összeg az, amit a többi maxi tulajdonosai költenek a projektjeikre. Közülük is kiemelkedik a Comanche, amelynél a csekk az első két év végén, ha a hajó fenntartási és versenyeztetési költségeit is beleszámítjuk, 40 millió dollárnál fog megállni. A számok elképesztőek: a Wild Oats spinakkerének reklámfelülete például csak a Sydney–Hobartra közel 600 ezer dollárba kerül. A másik oldalon pedig állnak azok, akik – a hazai kis- és nagyhajós társadalomhoz hasonlóan – hétvégi harcosok, azaz elsősorban hobbijukként tekintenek a versenyzésre. Közülük Ausztráliában egyre többen vannak azok, akik szeretnék, ha a canting keeleket és a motorok használatát betiltanák a versenyen. Motorok alatt persze nem hajócsavart hajtó motorokat értenek, hanem a vízballaszt, a dönthető keel, az elektromos csörlők, esetleg a stabilizáló giroszkópok használatához szükséges motorokat, hiszen ezek, szemben a fridzsidereket és a navigációs műszereket segítő motorokkal, a hajók üzemeltetéséhez kellenek, azaz egyszerűen nélkülük nem működnek a hajók.

A vitát eldönteni nem egyszerű. A Sydney–Hobart a küzdés és az emberi teljesítmény mellett nem kis részben arról is szól, hogy melyik lesz a leggyorsabb hajó, amelyik Hobartba ér – hasonlóan a Kékszalaghoz. Az ugyanakkor tény, hogy a millió dolláros szuperjachtok versenye a profi közönségen kívül egyre kevesebb rajongót hoz lázba („unalmas, megjósolható, már megint” – ezek voltak a kulcsszavak az ausztrál közösségi médiában a Wild Oats újabb győzelme után). Pedig a pénz nem minden, hiszen Oatley és Richards szerint a Comanche második helye pontosan azt bizonyítja, hogy hiába költ el valaki végtelen mennyiségű pénzt egy hajóra, a vitorlázásban soha nem lehet megvásárolni egy-egy helyezést. A versenyt szervező Cruising Yacht Club of Australia vezetése azonban tudja, hogy van némi igaza a másik oldalnak is, nem véletlenül vezettek be a számtalan kupa és díj mellett idén egy új, Corinthian kategóriát a versenyen. Ebben a műfajban csak olyan csapatok versenyezhetnek, ahol senki nem kap fizetést azért, hogy a versenyen indul, és senki nem profi (értsd: vitorlázásból élő) a legénységből. Nem véletlen az sem, hogy John Cameron, a CYCCA Commodore-ja sem szeretne igazságot tenni a vitában, hiszen jól tudja, hogy a verseny túléléséhez és sikerességéhez mindkét tábor tagjaira szükség van. Szerinte a Rolex támogatása biztonságot ad a szervezőknek, a maxik jelenléte témát ad az újságíróknak és a médiának, a verseny szellemiségéhez pedig erősen szükség van azokra is, akik kisebb és lassabb hajókban teljesítik a távot. Ilyen volt idén például Sean Langman, aki 4 nap alatt ért célba Maluka of Kermandie nevű, 9 méteres és 82 éves fahajóján. Langman ráadásul ismeri mindkét oldalt is, mert az Investec Loyal annak idején az ő nevéhez fűződött.

Részünkről attól tartunk, hogy ez a vita igazából megoldhatatlan. Mindig lesznek, akiket zavar, hogy másoknak semmi sem drága, ha a győzelemről van szó, és mindig lesznek, akiket zavar, ha mások kritizálják a hajókra költött milliókat. Mindkét oldal érvei valósak, de ettől még tudni kell együtt, békében versenyezni – mert a lényeg ez.