Siófok  2.3  •  5.9 kn       

Keszthely  -2.1  •  2 kn       

Balatonfüred  1.9  •  5.8 kn       

Balatonboglár  -1.9  •  6.8 kn       

Orfű   •  0 kn       

Velencei-tó  0.2  •  4 kn       

Tiszafüred  1.1  •  3.5 kn       

Mályi-tó  2.4  •  3.1 kn       

2021. december 08., szerda

Elhunyt dr. Haán András

Elhunyt dr. Haán András

Sokan vannak olyanok  – manapság különösen –, akik rajongani képesek amúgy nagyra értékelhető teljesítményt felmutatni képtelen „hírességek” iránt. A médiumok jóvoltából ők lepik el a hétköznapjainkat, miközben igazi óriások vannak a környezetünkben.

Mi, a vitorlázás világában pedig kiemelkedően sok, valódi tehetséggel és nagysággal megáldott emberrel találkozhatunk. Van, akiről mindez sugárzik, míg másokban csak közelről, őket igazán megismerve lesz nyilvánvaló, hogy valamiben messze-messze az átlag fölött vannak. Sokan közülük ezt nem is tudják, sőt, teljesen hétköznapinak vélik önmagukat. Nem istenek, nem felmagasztalt hősök, akár tele gyarló tulajdonságokkal is. Mégis olyan sokszor megéltem vitorlázók között, hogy valakinek a tehetségén, tudásán vagy éppen az emberségén elámulok, amikor az egyszer csak felcsillan. Váratlanul, egy különleges villanásban vagy éppen fokozatosan megértve a szürkének tűnő, alig észlelhető, de végtelenül megbízható zakatolását.

Haán András talán a legtehetségesebb ember, akit szerencsém volt ismerni.

Szerintem, amibe komolyan belekezdett, abban a csúcsra jutott. Rajta kívül nem hallottam olyan magyar sportolóról, aki két, ráadásul gyökeresen különböző sportágban is olimpikon lett volna. Ez talán világszinten is elenyészően ritka, de a második világháború utáni olimpiai versenyeket tekintve egyedülálló lehet.

Tizenhat évesen két sportágban is válogatott volt. Kosárlabdázásban ifjúsági Európa-bajnokságon egy spanyol sráccal holtversenyben a torna legjobb pontszerzője. 1964-ben, tizennyolc évesen a Tokiói Olimpián a magyar kosárlabda válogatott fiatal tehetségeként vett részt a játékokon. Egy későbbi térdsérülés akadályozta meg, hogy fényes pályát fusson be.

Ekkor az apja nyomdokában járva hároméves kora óta művelt másik szerelme a vitorlázás lett a legfontosabb. 1976-ban Montreálban már a legjobb magyar finnesként állhatott rajthoz. Símán az első tízben végezhetett volna, ha nincs technikai, felszerelésbeli lemaradása. Tízszeres magyar bajnok a nehézsúlyúak egyszemélyes olimpiai hajóosztályban.

Emellett és ezután pedig az egyik legjobb magyar szívsebész lett!

Nem semmi, igaz?

Én ifjú titánként vele utazhattam életem első felnőtt Európa-bajnokságára és azután is sokat vetélkedtünk a Balatonon és külföldi versenyeken. 1980-ban vele kellett válogatóznom az olimpiai részvételért. Akkoriban már évek óta szinte semennyit nem edzett, mert az életében főhelyre már a hivatása került. Így erős szélben és főleg idegen vizeken nagy nehezen már le tudtam győzni.

Viszont itthon, a Balatonon, különösen a taktikus gyenge és középszeles futamokon, őt megelőzni csak alig-alig sikerült. Nem pusztán a tehetségével vert olyankor ronggyá engem (is), aki hétközben rengeteg időt töltöttem a vízen. Ő ugyanakkor naponta nyolc-tíz óra hosszat operált, életeket mentett!  Esélyem nem volt olyan szinten a feladatra koncentrálni, ahogy ő tudott.

Amikor az 1980-as Olimpiára válogatóztunk két külföldi versenyen, akkor szűken, de legyőztem. Csak később tudtam meg, hogy milyen koloncot akasztott a nyakába fülbesúgós fenyegetéssel a korabeli sportvezetés. Én voltam a futtatott ifjú titán, ő meg az „öreg”, kezelhetetlen egyéniség, aki már bőven átlátva a kicsinyes aljasságokon, minden tapintat nélkül hessentette el a hatalmi pozíciókban öntelten pöffeszkedő citromagyú percembereket. Azok pedig az ilyesmit nem tűrik!

Én évekkel később tudtam meg részletesen, hogy milyen köveket kapott a puttonyába a válogató versenyeinkre. Eszébe se jutott azokért rám neheztelni, mert pontosan látott a világban.

Céltudatos, összeszedett ember volt fiatalon is. Kicsit messzebbről talán zárkózottnak, ridegnek is tűnhetett. Idegennel szemben vagy ha valakit kiismerve nem látott értéket a másikban, olyan is volt. De ha valakiben megtalálta a becsülni valót, akkor megnyílt. Na, nem kezdett bratyizni, magánéletről, bensőséges dolgokról fecsegni! De, előkerült Söndör, a jóhumorú, vidám, akár csínytevésekre is kész csibész. Persze mértékkel, mert az átlagembernél gyorsabban gondolkodott, messzebbre látott. Ezért volt legyőzhetetlenül jó taktikus a vízen, a futamokon is.

Sosem lettünk elválaszthatatlan közeli jó barátok. De, ha akár évtizedes hallagatás után megkerestem, a párbeszédünk ott és úgy folytatódhatott, ahogy abbahagytuk. A szavak értelme nem változott meg köztünk.

Az élsportot befejezve bő húsz évig nem jött a klubok, kikötők közelébe. Majd Székely Szilvia rábeszélte, hogy egy masters (negyven év feletti veterán) versenyre hatvanasként üljön már vissza a Finnbe.

A futamok előtt két napot vízen töltött. Jó orvos módjára megvizsgálta magát, tud-e még az önbecsülésének megfelelő színvonalon „biciklizni”. Majd rábólintott önmagára és a futamokon porrá verte az egykori, de a fiatalabb, újabb játszótársakat egyaránt. És szerencsénkre pár évre visszatért, amíg valaki egy alkalommal, nem szándékosan, de ifjonti peckességgel vérig nem sértette…

A sérelmeken, kudarcokon ő átlépett, nem nyavalygott rajtuk és nem akart visszavágni. Legfeljebb arrébb állt. A fenti eset után újra abbahagyta a vitorlázást.

Mostanában is beszélgettünk olykor. Rendszertelenül, mikor, hogy. Persze főleg én kértem tanácsokat. Január 5-én este hívtam utoljára telefonon. Talán egy órát késtem, hogy beszélhessek még vele…

Egy életen át hű társa, szerelme Judit, vagyis Jucus vette fel a telefont, aki már azon a bő negyven évvel ezelőtti válogatózáskor is a feleségeként kísérte Andrást a két nyugat-európai versenyre, privát útlevéllel. Aki akkor élt, az tudja, milyen nagy szó, áldozat volt ez akkoriban tőle. (Persze, hogy Andrásnak ezt is a szemére hányták akkor az említett korifeusok…)

Mit lehet mondani egy ilyen pillanatban, a még friss sokkban lévő társnak?

Semmit. Az égvilágon semmi értelmeset. Néma együttérzés, mély, hangtalan fájdalom.

Aztán felhívtam régi közös finnes barátokat. Patát, Nyulat, Sipit, mert a döbbenetet, a fájdalmat muszáj volt szeletelve oszlatnom. És e beszélgetések végén majdnem elszégyelltük magunkat. Mert a hirtelen és nagyot ütő szomorúság után pár perc elteltével kellemes lett a társalgásunk, sőt, felszabadultan röhögős, sztorizós. Hiszen azonnal, sorra jöttek elő a közös emlékek, az Andrással együtt megélt kacifántos történetek, kicsi és nagy poénok.

De így van jól! Akiről sokaknak, sok szép emléke van, akire akaratlanul is szeretettel, megbecsüléssel és közvetlen, nem megjátszott örömmel gondolunk, annak nincs vagy nem volt hiábavaló, szomorkás élete. Jól töltötte az idejét, nekünk padig szükségünk volt rá.

Mert óriások járkálnak közöttünk és ez nekünk magunknak a legjobb. Csak észre kell venni időben és értékelni, örülni nekik.

Pátoszos, elkoptatott, talán már giccses és kiürült frázis, de, köszönöm, megtiszteltetés volt András.

Osztálybeszámolók: 25-ös túrajolle Előző

Osztálybeszámolók: 25-ös túrajolle

Megszentelték a Balaton vizét Következő

Megszentelték a Balaton vizét