Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

A napokban ünnepli hetvenedik születésnapját Wossala György vállalkozó, olimpikon, világ- és Európa-bajnok vitorlázó. Kalandos élet az övé, egykoron a siófoki szállodasor igazgatója volt, abban az időben talán még maga sem hitte el, hogy a vitorlássport lesz élete szerelme.

Ez a szerelem ma is él, az ünnepeltet születésnapja alkalmából kerestük fel.

– Nem tudom, milyen megszólítás dukál önnek, hiszen Angliában lovaggá ütötték, míg itthon a Vitézi Rend tagjaként nemrég megkapta a rend Jubileumi Ezüst Nagykeresztjét. Sir vagy vitéz Wossalának kell szólítanom?

– Ha most Angliában lennénk, akkor a Sir megszólítás dukálna, de mivel Magyarországon vagyunk, szólítson csak bátran Gyurinak.

– Nagy bulit szerveznek a rokonok, barátok a hetvenedik születésnap alkalmából?

– Semmi különleges ceremóniát ne várjon, családi körben ünnepelünk.

– Hetvenévesen sokan számadást végeznek, ön már megtette?

– Nem, és nem is tervezem. Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezt a csodálatos sportágat, örülök, hogy nap mint nap vitorlázhatom, és remélem, ez még sokáig így marad.

– Hogyan kezdett vitorlázni?

– Édesapám, aki építészmérnök volt, már a születésem előtt is vitorlázott, ő vitt el Balatonalmádiba, a Budapesti Építők vitorlásszakosztályába, ahol megkaptam életem első hajóját. Hét törpének nevezték. Mindössze két hete vitorláztam, és elindítottak az ifjúsági bajnokságon, ahol második lettem. Olyan sikerélmény volt, hogy már akkor tudtam, ez örökre szóló szerelem lesz.

– Amikor gyerek volt, mindenki Puskás és Hidegkuti akart lenni, ön nem?

– De, sok sportágat kipróbáltam, teniszeztem, vízilabdáztam, atletizáltam, bokszoltam, és állítólag nem is voltam tehetségtelen. Ám Edőcs Pista barátom egyszer kiütött, és akkor eldöntöttem, hogy soha többet nem lépek a ringbe. Szerettem vitorlázni, tudtam, hogy ott senki sem bánthat, egyedül vagyok a nagy vízen, és csak magamra számíthatok.

– Mi kell ma ahhoz, hogy valaki vitorlázni kezdjen?

– Semmi különös, el kell menni a Balatonra, és ahol van vitorlásklub, ott be kell iratkozni egy táborba, ahol rövid idő alatt elsajátíthatjuk a sportág alapjait. Büszkén mondhatom, hogy én vagyok a Magyar Vitorlásszövetség társelnöke, és a szövetségünk igazolt versenyzőinek száma egyre emelkedik. Bár lehet, hogy sok embernek csak státusszimbólum, hogy a vitorlása ott ringatózik valamelyik balatoni kikötőben, de így is előnyös, ha a gyerekei, hozzátartozói a vízen nőnek fel.

– Az mondja, sokan csak felvágás miatt vásárolnak vitorlás hajót?

– Nézze, lehet, hogy van ilyen is. Nálam nem, nekem ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy nyugatra utazhassak. Őszintén el kell mondanom, hogy én is emiatt döntöttem a vitorlázás mellett.

– Többször újraválasztották az Európai Vitorlásszövetség elnökének. Ez a személyének szólt?

– Nem tudom, csak azt, hogy több mint egy évtizede nemcsak itthon, de szerte a világban próbálom népszerűsíteni a sportágat, és ez nagyon nagy megtiszteltetés számomra. Talán a magyar szövetségnek is tudok segíteni.

– Picit visszaugorva az időben, 1967-től több mint tíz évet kihagyott mint vitorlásversenyző. Miért?

– Azért, mert 1968-ban nem neveztek a mexikói olimpiára. Ez máig fájó emlék. Kikerültem külföldre, ahol tíz évig dolgoztam Hilton-ösztöndíjjal, hazatérvén pedig a siófoki szállodasor igazgatója lettem.

– Mit érzett, amikor látta a suhanó vitorlásokat az ablakból?

– A szívem szakadt meg, így 1977-ben visszatértem, és négy évvel később Masters-világbajnoki címet szereztem Franciaországban. Bár mindegyik eredményemre büszke vagyok, még kiemelkedik a tavalyi La Trinité Soling Európa-bajnoki címem.

– Mi volt a legkellemetlenebb élménye?

– Amikor 1967-ben igazságtalanul kihagytak az olimpiára készülő keretből.

– Nem túl gyakori, hogy egy egykori élsportolót, majd sportvezetőt lovaggá ütnek, később pedig megkapja a vitézi rend címét is. Meghatódott?

– Életem egyik legszebb emléke, amikor 2009. március 12-én a Duna-palotában átvehettem a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozatának kitüntetését. Tavaly pedig olyan, számomra is nagy tiszteletnek örvendő emberekkel, mint Papp Lajos szívsebész, Makovecz Imre építész, Széles Gábor, a Magyar Hírlap és Echo Tv tulajdonosa és Tarlós István, megkaptam a vitézi rendfokozatot is.

– Azt tudjuk, hogy sikeres üzletember, szállodatulajdonos, sportvezető, de a magánéletéről keveset szokott beszélni. Születésnapja alkalmából beavatna?

– Különös család a miénk, mert Svájcban is ugyanúgy otthon vagyunk, mint a feleségem szülőhazájában, Németországban. Az egyik fiam Angliában tanul, Kristóf már junior Európa-bajnok vitorlázó, Konstantin viszont rögbizik. Most eljön mind az öt gyerekem, és rajtuk kívül a legidősebb lányomtól született két unokám is.

– Mint sportvezető, mint magánember, mint gyakorló nagypapa mire vágyik, mit szeretne még elérni?

– Természetesen azt szeretném, hogy a családom minden tagja egészséges maradjon. Mint sportvezető azt, hogy a pozitív tendencia, amely a magyar vitorlázás helyzetét mutatja, tovább javuljon. Annak, hogy az olimpiákon nem tudunk a dobogó közelébe jutni, financiális okai vannak, ám látva az utánpótlást már a 2016-os és a 2020-as olimpián várhatóan még jobb eredményekre számíthatunk.

Burkovits Ferenc

Forrás: Magyar Hírlap