Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

Svédországtól az Adriáig egy Hallberg - Rassy - val V. rész

Ismét bejegyzések kerültek a Hallberg - Rassy hajónaplójába.

A hajó utját az alábbi linken tudjátok nyomonkövetni:

http://share.findmespot.com/shared/faces/viewspots.jsp?glId=0fJ4VWFfTQN0On2EyBj12VD2McqdIDVhd

A online hajónaplót az alábbi linken tudjátok elérni ahonnan részleteket már lentebb olvashattok:

 http://balajaazoperencian.blog.hu/

2017.04.11 Kedd

11. nap, 86 tmf (Log 1460 nm)

Portói O sole mio…

Van egy hajós jótanács, hogy idegen kikötőbe, lehetőleg nappal érkezz meg. Megszívlelendő ez még manapság is mindenképp, viszont jó látási viszonyok mellett, a telihold fényénél és a navigációs műszerek segítségével – úgy, mint a múltkor Roscoff-ban – most Portó yachtkikötőjében is biztonságosan ki tudtunk kötni tegnap éjfélkor a vendégmólón.

Eddig nem sok visszajelzés érkezett a blogos útleíró munkásságomról, lehet rám is majd csak az utókor fog emlékezni, és lassan úgy érzem, hogy mindegy lenne, ha palackpostára bíznám a napi leveleim, és behajítanám a tengerbe, mint Mikes a Rodos tóba.

Viszont, tegnap este kiderült, hogy azért néhányan érdeklődve olvassák soraim, és a kapitány, Gyuri megkérdezte tőlem, hogy igaz hogy Lisszabon-ban kiszállok, de tudnám-e tovább írni a naplót. Hát, mondtam, nekem ott kell lennem, át kell éljem, nyitott füllel kell járnom, én nem tudok fotóról tájképet festeni…

A terv a mai napra egy portói ebéddel egybekötött városnézés volt, hogy aztán délután indulhassunk tovább Liszabonba.

Helyi buszjárattal utaztunk be a központba, ami legalább egy óráig tartott. Az út során megkerültük a hatalmas portói kereskedelmi kikötőt, ahol ömlesztett áruk, konténerek és szélerőművek hatalmas lapátjainak a ki- és berakásába pillanthattunk bele a busz ablakából.

(Tudjátok, hogy mennyi konténer veszik a tengerbe évente a hajókról? Saccoljatok. A nap végén megírom)

Jó-jó, mondhatjátok, hogy a hamburgi, meg a rotterdami kikötők az igazán nagyok, de nekem még mindig a debreceni csónakázó tó a viszonyítási alap.

A központból lesétáltunk a Douro folyó partjára, ahol régen a vitorlás hajókra rakodták a híres portói bort. Valami olyasmit hallottam, hogy a hosszú tengeri szállítás alatt sok bor összetört, ezért aztán kitalálták a portóiak, hogy megpárolják, úgy szállítják, aztán felvizezik vagy összeöntik, és a végén jó lesz. De, ha jobban érdekel benneteket, inkább nézzetek utána, mert a borok iránti érdeklődésemet elég korán megtépázta egy adriai hajós incidens. A történet, egy nyári vitorlás-törn beszerzési listájáig nyúlik vissza, ahol mindenkinek ki volt írva, hogy vigyen többek közt 2 üveg bort. Tény, hogy nem fordítottam túlzott odafigyelést a márka kiválasztásakor, és két, BB márkajelű üveg bort bevágtam a kosárba (szerintem ráadásul félédeset), és részemről már ki is volt pipálva a feladat.

Az út felén a tengeren, amikor az első üvegem került sorra, felordított a bontó, hogy:

KI HOZTA EZT A SZART???

Szerintem, én éppen háttal evezhetem egész délután, mert így nem hallottam a kérdést, és lehetőségem sem volt jelentkezni. Viszont kizárásos alapon kiderülhetett a származási hely, mert az óta se szerepel bor a beszerzési listámon, még véletlenül sem.

Pálinkában viszont jó vagyok. Meg gin-tonic készítésben. Lassan már gin se kell hozzá, úgy is megcsinálom.

De, vissza a Douro partjára. Megcsodáltuk a Ponte Louis acélszerkezetű hidat, amit az 1800-as évek végén emeltek a folyó fölé, aztán kiválasztottunk egy éttermet a parton.

Zoltán megvendégelt minket, a 60. születésnapja alkalmából, mi pedig megleptük őt 5 különböző jóféle szivarral, amit egyenként húztunk elő a zsebeinkből és egy szivarmetszővel. A végén még a nótáját is elpengetgettettük (jól írtam?) a helyi gitárossal, az O sole miot…

A buszhoz visszafele, vásároltunk pár üveg portói bort, meg Zozo vett egy horgászfelszerelést a másnapi ebédhez. (Halat sajnos nem)

A kikötőben kifizettük a 25 eurós kikötői díjat, és kihajóztunk Lisszabon fele.

Tettem egy kísérletet, hogy a kapitányt rábeszéljem, hogy a motorozzunk fel a Douro folyón egy kicsit - ha már itt járunk - és a folyóról is nézzük meg Portót, de, az idő és a helyismeret hiánya miatt ezúttal nem pártolta az ötletemet.

100.000 db konténer egy évben és a harmada sokáig nem süllyed el.

A szél gyenge volt, motoroznunk kellett, hal nem akadt a horogra, és a teliholdas, ködbehajló párás estének kicsit olyan casablancás hangulata volt.

2017.04.12 Szerda

12. nap, 176 tmf Lisszabonig (Log 1636 nm)

Megérkeztünk, ez az utunk itt véget ért.

Letudtuk az utolsó éjszakai őrségünket, már nem volt szükséges gimnasztyorkába beöltözni. A ködös pára lecsapódott a sprayhood és a szélvédő üvegére, így azon keresztül semmit sem lehetett látni. Oldalt kellett rendszeresen kikukucskálni, hogy lássunk előre is valamit. Telihold volt már megint, de a párától alig lehetett látni a csillagokat. A holdfényben delfineket láttam közeledni – este eddig még sosem láttam őket – és amikor a hajó bal oldala mellé értek, a piros navigációs lámpa fénye vörösre festette a fehér habokat, amikor félig kiemelkedtek levegőt venni a tengerből. Mintha egy cápa komoly sebet ejtett volna rajtuk és széles vércsíkot húztak volna. Szép és kicsit félelmetes látvány is volt. Gyurinak kétszer is szóltam, jött is rögtön, de mire kinézett, beúszhattak a hajó alá vagy át alatta, mert eltűntek, mint a kámfor.    

Hajnalban tovább folytatták Zozóék a horgászást, de a halak továbbra sem voltak vevők a csalikra. Lehet a motor zaja is szerepet játszott ebben.

A beosztással ellentétben teljesen ad-hoc módon zajlott az őrségadás, így éppen én álltam a kormánynál, amikor 13 óra körül elhaladtunk az európai kontinens legnyugatibb pontja mellett, a Cabo de Roco-nál. Mivel itt ismét partközelbe kerültünk és az óceán mélysége 30 méter körülire süllyedt, megjelentek a halászbóják, ezért elhatároztuk, hogy bevonjuk a kiengedett horgászzsinórt. Én nem vállaltam ezt a kényes feladatot, Zozó meg aludt, ezért Tibi jelentkezett, hogy betekeri a madzagot. Utólag tudtam meg, hogy keményen megdolgozott vele, tekerte vagy negyedórán keresztül a spulnit ami iszonyú nehezen ment, és sehogy sem akart a végére érni. Gyanús lett neki a dolog – meg/mert jól ki is fáradt - és közben Zozó is felébredt, aki átvette tőle végül a pecabotot. Rövid úton kiderítette, hogy Tibi a negyed óra alatt egy méter zsinórt se tekert fel, mert az rátekeredett a bot végén lévő utolsó vezetőkarikára és csak az orsón nyúzta a damilt, azért volt olyan piszok nehéz tekerni.  

Zozó sikeresen feltekerte a damilt, az ebéd hal helyett meg töltött káposzta konzerv lett tárkonyos porlevessel. A GPS plotter térképén egy keskeny, de hosszú, szaggatott zöld vonallal jelölt sávon vezetett volna keresztül az utunk, de mi minimális irányváltással kikerültük, nem hajóztunk át rajta. Nem tudtuk, hogy mi lehetett ott jelölve, de mivel azon a környéken sok kis tengeralattjáró szimbólum volt a térképen, én csak arra tudtam tippelni, hogy ott merülhetnek föl a tengeralattjárók, tehát jobb elkerülni, mint minden olyan helyet, amiről nem vagy 100%-ig biztos, hogy tudod, mi az.

A térképeket böngészve, azt állapította meg Gyuri, hogy az általa kinézett, a belvároshoz legközelebb eső kikötőben nem lehet üzemanyagot vételezni. Ezért elhatározta, hogy a folyótorkolat bejáratánál fekvő Estroil alatt, a Cascais Marinában tankolunk.

Ahogy közeledtünk a kikötőhöz, egyre jobban a szemünkbe tűnt, hogy egy korabeli háromárbócos, fából készült hadihajó áll a mólónál kikötve. Közelebb érve elolvashattuk a hajó nevét, ez a 22 ágyús, orosz zászló alatt lajstromozott brigg volt, a Smandarmb Szent Pétervárról. Ha csak azt a hajót és a parti bástyákat figyeljük, akár azt is hihettük volna, hogy 200 évvel visszarepült velünk az idő…

Tankoláskor derült ki, hogy már csak 30 liter diesel lehetett a tartályokban - ami tekintve a hajónk óránkénti 6 liter fogyasztását – azt jelentette, hogy „műsorváltozás esetén” nem sok lehetőségünk maradt volna, előbb utóbb megállt volna alattunk a tudomány.

Itt, a kikötő ellőtt horgonyzott az a türkizkék trimarán is, amelyiket a camaris-i öbölben is láttunk már pár nappal ezelőtt.

Tankolás után elindultunk felfelé a Tejo folyón, a Vasco de Gamma híd irányába. A part menti strandok tele voltak fürdőzőkkel, hiszen az óceán nyáron se melegedik itt 18 fok fölé és már most 17 fokot mutattak a hajónk műszerei.

Először a híres középkori Belém torony mellett haladtunk el, aztán a portugál karavella formájú Felfedezők emlékműve előtt, amin a felfedezések korában élt uralkodók, utazók és térképészek szobrai találhatók.

A vízen néha kicsi felcsúcsosodó hullámocskák csaptak fel, amit lefelé áramló folyóvíz és a tölcsértorkolatban felfelé áramló dagály összetalálkozása okozhatott.

Előttünk egy kék vitorlájú versenyhajó forgolódott, amiben Zozo a tavalyi Volvo Ocean Racing alatt, az Indiai óceánon zátonyra futott Vestas-ra ismert rá, úgyhogy hátra is szólt a kormánynál álló Gyurinak: Vigyázz, ezek nem biztos, hogy tudnak navigálni…

Sikeresen elkerültük őket, és már csak a zúgó Vasco de Gamma híd alatt kellett áthajóznunk.

Mint kiderült, azért zúgott már messziről úgy, mint egy felbolydult méhkas, mert a hídon aszfalt helyett vasrácsokon haladnak az autók, buszok, és kamionok. A későbbi Uberes sofőrünk arra tippelt, hogy azért lehet ez így, hogy a szél könnyebben átfújhasson rajta, és ne tekergesse a hosszú függőhidat. 

Porto Alcantara marinához vezető csatornát persze elzárta, az „általában nyitva álló” gyalogoshíd, de a 68-as csatornán keresztüli bejelentkezésünkre megnyugtattak minket, hogy 10 perc múlva nyitják.

Az első szabad helyen, ahol hosszában kikötöttünk nem maradhattunk, mert minden pillanatban jöhetett vissza a sétahajókáztatáson lévő gazdája, ezért nagy nehezen elirányítottak minket a 7/13-as helyre, melynek gazdája holnapig nem jön vissza várhatóan.

Ez lehet az a szitu Tibi szerint, hogy ha előre megkérdezed rádión, hogy van-e szabad hely, akkor elzavarnak, ha meg már bent van a két hátsó lábad, keresnek valami megoldást.

Az új helyre való beállás során sikerült a Pinta és szomszédos kikötött yacht testközeli ismerkedési szándékát egy nagyon-nagyon lapos, és jól helyezett „laufende” fendernyire korlátoznom, ami végül, utunk első szakaszának sikeres befejezését is jelentette.

A szalonban felbontottuk az erre a célra behűtött pezsgőket és szívélyesen gratuláltunk egymásnak, a sikeres úthoz, a szerencsés megérkezésünkhöz.

A két hét alatt összenőtt a kis csapat, jókat ugrattuk egymást, és szerintem mindannyian sajnáljuk, hogy útjaink elválnak. Irigykedünk rendesen a holnap megérkező és minket váltó „újoncokra”, hogy láthatják Gibraltárt, ha csak a köd ismét közbe nem szól…

De szerencséjükre, erre sokkal kisebb esély van, mint a Csatornán.

Csak érdekesség képen jegyzem meg, hogy Lisszabon legközpontibb marinájában is csak 35 eurót kértek a 15 méter hosszú hajónk után egy napra. Ennek a horvátországi ár, pont a duplája. Elképesztő. Hogy ott olyan drága.

Egy partközeli kis tabernában tengeri sügért vacsoráztunk, aminek a 7 eurós ára szintén fele vagy harmada a dalmát rablókénak. Ez van. Ilyen a piacgazdaság.

Az estét egy kellemes part menti bárban való szivarozgatással, koktélozással zártuk, majd lefekvés előtt megmentünk még egy üveg vörösbort, a rá váró enyészettől.