Siófok 6.1 • 4.3 kn
XI. UNITEF kupa élménybeszámoló a Tatus fedélzetéről
Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.
2013 szeptember 28-29-én került megrendezésre a XI. UNITEF Kupa a Spartacus Vitorlás Egylet rendezésével. A versenysorozat a folyamatosan változó időjárási körülmények miatt igazi megmérettetés volt minden résztvevő számára.
Szombat reggel a balatonföldvári kikötő felé vettük az irányt dr. Martin János tapasztalt kapitányunkkal és örök versenytársunk, Kenéz László (Laci) társaságában. A kikötő felé tartva hamar megállapítást nyert, hogy a szél ma nem nekünk fúj. Alig-alig lengette a fák leveleit a még 1 Beaufortot sem elérő szél. A kikötőbe érve a kávék és a teák gyors elfogyasztása után a hajókhoz siettünk, hogy a ponyvák leszedését követően ismét csatarendbe állva új erővel vághassunk neki a ránk váró verseny kihívásainak. A verseny előtti készülődés forgatagában megérkezett kedves csapatársunk Kalfsbeek-Dobóczi Anna (Nusó) is ezzel teljessé téve a Tatus 3 fős legénységét.
Végignézve ilyenkor a kikötőn igazi sürgés-forgást lát az ember. Sok ismerős arc, akik igazgatják, rendezik hajójukat. Egy utolsó ellenőrzés, egy apró állítás bizony elkél indulás előtt. Persze a verseny szervezői és bírái, is elfoglalták hajóikat, hogy biztosítják a verseny szabályos és szakszerű levezetését.
A hajón állva felfedezem Mag Andrea versenyfotóst, aki nagy teleobjektíves kamerájával a babakocsiban fekvő gyermekéhez siet, hogy még egy gyors puszit nyomjon a picúr arcára indulás előtt. Kár, hogy a fotóst soha sem fotózzák, pedig micsoda kép lehetett volna.
Közben megérkezik Kenéz László testvére Győző ezzel legnagyobb riválisunk („Hobó” 25-ös túra jolle) legénységét is teljes létszámra bővítve. Minden készen áll az induláshoz, így neki is vágunk.
A kikötőből kiérve tükör sima vízfelület (lavor) fogad bennünket. „ Ez a verseny lehet, hogy elmarad!” kiált hozzánk egyik vitorlástársunk. A hajókban álló emberek tekintete a távolba merengve kutatja az érkező szél lehetőségét. Így vizsgálódva közeledi látjuk dr. Bodnár Imre („Imi Jé” J/24-es) kapitányt és legénységét akik egy kis beszélgetésre csatlakoznak hozzánk. A két hajót összefogva, egymás mellett szorosan haladva, útjára indul a kupica, hogy mindenkinek jó reggelt kívánjon. A jó pálinka illata egyre közelebb csalja mellettünk álló hajó legénységét. Persze egy korty nekik is jut. Így már trimaránt alkotva várjuk a szelet és a startot.
Végre megjön a várt északkelet felől fújó szél. Nem nagy, alig 1Bft, ami néha gyenge 2-ig erősödik, de a kis szél is szél. Janó szokásához híven ismét remekül fogja a rajtot és az északi part felé veszi az irányt. A Balaton vízfelületét végignézve, néhány kisebb-nagyobb fodrozódás mutatja csupán a helyesnek vélt irányt. Vitorlánkkal hol szelet fogva hol teljesen lelassulva haladtunk szélfoltról szélfoltra.
Balatonudvari vonalát elérve 2Bft.-os északi szél fogadott minket ezzel kis vérpezsdülést hozva a versenybe. Az ez idáig szinte mozdulatlan vízből apró hullámok kezdenek kiemelkedni, hogy az égszínkék Balatont azúrrá fessék. Kifogyhatatlanul sokféle jellege van a Balatonnak. Különleges csipkézett domborzatának köszönhetően képes akár néhány száz méterenként is más és más arcát mutatni.
Épp ez is az egyik legnagyobb varázsa a balatoni vitorlásversenyeknek. Itt nem elég egy jó hajó vagy egy új vitorlagarnitúra. Egy balatoni túraversenyen a helyismeret a tapasztalat és persze az elengedhetetlen szerencse épp oly fontosak, ha nem jobban. A világ legprofesszionálisabb hajója is leáll, ha nincs szél, ami repítse. Persze vannak korlátok és vannak papírformák, de ne feledjük, hogy a túraversenyeken számtalan példa mutatja, hogy kisebb, lassabb hajók, jóval hamarabb értek célt gyorsabb, nagyobb társaiknál. Ami ebben igazán csodálatos és igazi versennyé emeli, hogy bárkinek esélye lehet a győzelemre.
A Balatonakali bóját megkerülve a versenytársaink egy része az északi parthoz közel folytatta útját, míg a másik fele a déli part felé húzódva próbált szerencsét, ahogy mi is, de mert a balatoni szél bármelyik pillanatban megváltozhat az addig 2Bft- erősségű északi szél alig 1beaufort-os délire váltott, ezzel teljesen felborítva az addigi stratégiát. Sorban kezdtek nyílni körülöttünk a hatalmas, sokszínű, gömbölyded spinakkerek, ezzel festői képet varázsolva az ismét égszínkék vízfelületen.
„Spinakkert bontunk!” hangzott el Kapitányunk utasítása. Nusóval a hajó orrában igyekeztünk minél gyorsabban ellátni a felhúzáshoz szükséges feladatokat, de sajnos egy kis probléma merült fel a kötélzet körül. Gyors javítás vette kezdetét. Nusó villámgyorsan felismerte a megoldást és rögtön neki is látott annak kivitelezésébe. Alig néhány perc alatt már dagadt is a vitorla. A művelet közben azonban Janó kénytelen volt az északi part irányába ejteni, így letértünk az eltervezet útvonalról.
A szél már alig lengedezett, hol mi kaptunk egy kis frissülést hol feljebb haladó versenytársaink. Lassan komótosan haladva hajóztunk a cél felé. A befutó Tatusnak szánt dudaszót Nusó már észre se vette, annyira elmélyültünk az adomázgatásban.
A Földvári Kikötő partjához vettük az irányt, hogy Nusó elhagyhassa a hajót mielőtt megkezdjük utunkat Port Lacaj felé. A földvári kikötő bejáratához közel egy Nina nevű hajó ringatózott a fedélzetén álló kapitányával, aki szíves baráti kérésünk ellenére megtagadta, hogy a családjához siető Nusóka átléphessen a hajójára, hogy onnan a partra juthasson. Közölte, hogy menjen körbe, ami a teljes kikötő megkerülését jelentette Nusó számára teljes felszerelésével! Nem volt mit tenni... (Szégyelld magad „sporttárs” vagy minek nevezzelek?!)
Döbbenetünket levetkőzve a Tatussal hazafelé vettük az irány hisz még várt ránk 28km. Igazi őszi idő köszöntött ránk, ahogy elhagytuk Balatonföldvárt. A versenyen még szikrázó meleg Nap a Balatonba hullt és vöröslőn kialudt. Minden melegét elsöpörte a tél közeledtét süvítő hűvös őszi szél. Az út csípős volt, de persze akadt jó útitárs Kenéz László és testvére Győző személyében, akik hajójukon a minket megelőző Hobó fedélzetén velünk párhuzamosan haladva kísértek.
Elnéztem Laci hajóját és arra gondoltam, hogy ezek a 25-ös túra jollék mennyire a gazdájukat tükrözik. Hajdanán Laci is maga építette Hobó nevű hajóját és máig versenyez és túrázik vele. Laci és Janó nem csak sporttársak hanem port-lacaji kikötőszomszédok. A versenyen ellenfelek egyébként ezeréves barátok. Kenéz László is – csakúgy, mint Janó - igazi nagy örege a vitorlássportnak. Temérdek serleg és érem büszke tulajdonosa.
Hazaérkezve alig maradt időnk kicsit rendbe rakni a hajókat, hisz már így is késésben voltunk az esti balatonföldvári kikötőben tartandó buliról. Gyorsan kocsiba pattanva sietünk vissza és belevetettük magunkat az este forgatagába.
A szervezők nagyon kitettek magukért. Volt jó ropogós malacsült krumplival és savanyúsággal. A sült mellé természetesen jutott még jó balatoni bor és egy kis filmvetítés is a tavalyi verseny legjobb és legszebb pillanataiból. Az este most sem a vacsorával ért véget, hiszen volt még jó zene, tánc és vidám társaság, ami a legnagyobb kincs.
Nagy bánatomra a másnapi zimankós, esős-szeles pályaversenyen már nem tudtunk részt venni, de majd bepótoljuk.
Találkozunk a Dér kupán!
Kucsera Balázs