Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

2002 április elején írták át a nevünkre a kikötőt.

Kalandos a hely története: a rendszerváltás előtt itt a főképpen csirketenyésztéssel foglalkozó Alagi Állami Gazdaság melléküzemága volt. 

Honnan számítódik pontosan ez a húsz év?

2002 április elején írták át a nevünkre a kikötőt. Kalandos a hely története: a rendszerváltás előtt itt a főképpen csirketenyésztéssel foglalkozó Alagi Állami Gazdaság melléküzemága volt. Nem elsősorban a grillcsirke fogyasztás fellendülésének esélyét látták meg a kikötőben, az ok sokkal prózaibb volt. Az igazgató, Pali bácsi imádta a Balatont, szeretett itt lenni. Később építettek hozzá még ezt azt: hotelt, strandot, éttermet a közelben. Aztán a privatizáció idején egy osztrák befektető vette meg az ingatlanokat és üzemeltette a kikötőt, őt nem nagyon érdekelte ez az egész, el se járt a Balatonra. Mi, a férjemmel, Rutai Istvánnal, Stefivel itt léptünk be a történetbe…

Kicsit lassítsunk. Hogy jutott eszetekbe kikötőt, vitorlásklubot venni?

Mindketten vitorláztunk, gyerekkorunk óta. Amikor megismerkedtünk, Stefinek volt egy Sudár Sportja, a Koloskában állt, azon töltöttük minden szabadidőnket. Sokszor beszéltünk róla hogy, majd ha nyugdíjasok leszünk és sok pénzünk lesz, veszünk egy vitorlásklubot, ahol gyerekek tanulhatnak majd vitorlázni, mi meg leköltözünk a Balaton partjára. Aztán úgy alakultak Stefi üzleti vállalkozásai, hogy egyszer csak több pénzünk lett, mint amit értelmes módon magunkra, a családunkra el tudtunk volna költeni. Valamit vissza akartunk adni a közösségnek, a vitorlázásnak – és itt jutott eszünkbe az álmunk, a saját vitorlásklubról. Tökéletesen egyetértettünk abban, hogy igen, ide tesszük a pénzünket. Legalább egy évig kerestünk megfelelő helyet – és egyszer csak szembejött velünk a tihanyi lehetőség. Én akkor otthon voltam a gyerekkel, kézenfekvő volt, hogy én kezdek el a kikötő ügyeivel foglalkozni, Stefinek ott volt a saját munkája. Aztán annyira beindult ez az egész, hogy mikor lehetett volna, nem mentem vissza az eredeti munkahelyemre, a British Airwayshez, hanem maradtam a THE ügyvezetője. Valójában 20 éve „csak” egy kikötőt vettünk, a klubot mi alapítottuk rajta/benne. Az évek során persze egymás után jöttek a feladatok, a lehetőségek. Egy idő után mégiscsak megvettük az út túloldalán lévő éttermet, és abból alakítottunk ki klubházat és szállást a gyerekeknek. Aztán úgy tizenkét éve visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk az agárdi klubra, meg tudtuk venni azt is, ez ma az YKA. Ott is az ifjúságnevelés a fő cél.

Hogy finoman fogalmazzak: egy kikötőnek, egy klubnak nem a legjövedelmezőbb üzemeltetési módja az ifjúságnevelés…

Több oka van annak, hogy mi emellett tettük le a voksunkat. Az első, hogy mi magunk fiatalkorunkban rengeteget kaptunk a vitorlázástól, és ezt szerettük volna valamiképp visszaadni. A másik, hogy azt láttuk, hogy a rendszerváltás után egyre-másra szűntek meg az ifikkel is foglalkozó klubok – talán a Spariban és a BYC-ben maradtak meg a fiatalok. Túravitorlás kikötővé alakult vagy megszűnt sok patinás, eredményes egyesület. Szerettük volna a mai fiataloknak is megadni azt a lehetőséget, amiben mi nőttünk fel. A harmadik ok, ami kicsit racionálisabb: arra gondoltunk, hogy azok, akik itt ismerkedtek meg a vitorlázással, felnőve itt maradnak, a nagyhajójuk itt áll a kikötőben, aztán majd az ő gyerekeik is itt kezdenek versenyezni, és kialakul egy nagyon családias és organikus közösség, amire mindig is vágytunk. És örömmel mondom, ez a kicsit utópisztikusnak tűnő modell működik, néhány régi versenyzőnk már bérlőnk a kikötőnkben. Mi meg élvezzük ezt az egészet, van lenn a kikötőben egy lakásunk, az egész szezonban gyakorlatilag itt élünk.

A kikötő eltartja a klubot, vagy kell bele tolni évről-évre saját pénzt?

Ha nem fejlesztenénk, akkor a kikötőbérleti díjakból, a táborok, a versenyek esetleges hasznából és a tagdíjakból talán önfenntartó lehetne a klub. Úgy is, hogy a fiataloknak a hajót a klub adja, az edzőket a klub fizeti. De mindig vannak vágyaink, szeretnénk fejlődni, szépülni. Két éve adtuk át az új kikötőépületet, ez nagy anyagi teher volt. Idén napelemes rendszert építünk a klubház tetejére. Nagy előnye a mi rendszerünknek, hogy senki nem szól bele a dolgunkba, a saját forrásainkból, a saját utunkat járjuk, nem elvitatva, hogy mindenkinek, minden klubnak lehet saját, legalább ennyire eredményes útja.

És hogy az utatok sikeres, bizonyítja, hogy a tavalyi World Sailing hajóosztályok alapján számolt eredményességi listán a THE az első.

Magunk is kellemesen meglepődtünk. Köszönhető mindez elsősorban a versenyzőinknek, az edzőknek, minden klubtagunknak, és leginkább az összetartó közösségnek. Nem azzal a fő céllal neveljük a fiatalokat, hogy sok bajnokunk legyen, hanem hogy egy összetartó, a vitorlázást, a sportot és a Balatont szerető közösség alakuljon ki. Ebből persze egy idő után az eredmények is jönnek. Az utóbbi években egyre több versenyt is rendezünk. Most ért véget a Flexfleet Klasszikus Szóló egykezes Balatonkerülő verseny, előtte rendeztük a Majthényi emlékversenyt Agárdon. Két világbajnokság is lesz nálunk idén augusztusban, 470 masters és 470 junior kategóriában. Évről évre megrendezzük az olimpiai osztályok ranglistaversenyét, az Olympic Regattát és a Timu emlékversenyt – ez egy túrafutam a fiatalon elhunyt agárdi edzőnk emlékére.

Tudom, a THE húsz éves története nem tipikus. Volt akkor egy döntési helyzet, amiben sokak számára meglepően döntöttünk. És ezt a döntést azóta sem bántuk meg…

Visy László Oszi

Fotó: Rutai Andrea/THE