Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

A Sió csatornán való leereszkedés már régóta foglalkoztatott, de sajnos eddig egyszer sem sikerült megszervezni időhiány vagy lustaság miatt.

Idén már komolyabban vettük ezt a dolgot és a Húsvéti hétvégét szemeltük ki először, de sajnos nem sikerült kenut bérelni. Áprilisban végül találtunk egy hétvégét ahol kenu is és idő is volt az evezéshez. Talán pont az utolsó pillanatban indultunk el, mert hét elején már elzárták a zsilipet és nem sok víz maradt a csatornában.

Utunkat szombat reggel vasutazással kezdtük Budapestről, majd Siófokra érkezve elindultunk a kikötő felé. Útközben kedves vitorlázó barátaink kis szívmelegítővel kínáltak minket, hogy nagyobb lendülettel indulhassunk el túrázni (ezúton is szeretnénk még egyszer megköszönni). Egy pár perces séta után leértünk a kikötőbe és a Vízügyi Sport Club tóparti strandjáról már kenuval haladtunk tovább csatorna felé. A vízirendőrség pontonja mellett sikerült kiszedni a kenut és innen kézi erővel átvinni a zsilipig. A csatorna partján a gát mellett vízre szálltunk és innen már csak 120 folyamkilométer választott el hőn áhított célunktól. A városon belüli szakaszon igen alacsony volt a víz, és néha az evező tolla is akadt a mederbe.

A következő kihívás a Kiliti bukógát volt, szerencsénkre volt még elég víz ahhoz, hogy egy kenu átcsússzon alacsonyabb vízállás esetén is. A következő negyven folyamkilométeren az iszapos medren kívül egy két szomjas őzike es Ozora hangulatos látványa javította a hangulatunkat.

A felső szakaszon nem volt túl nagy a sodrás, de így is kellemes 6 – 7 km / h –s sebességgel haladtunk lefele a csatornán. Tolnanémedinél egy kicsit megváltozott a helyzet, mert egyrészt a Kapos is lökött egy kicsit rajtunk másrészt egy kis hátszél is megsegítette túránk ezen, szakaszát. Ezután Simontornyán kicsit megpihentünk illetve az erőteljesen megcsappant folyadékkészleteinket is utántöltöttük. Simontornya után némileg megváltozott a csatorna partja, itt már kicsit több fával, dúsabb növényzettel és meseszép horgászbódékkal gazdagodott a táj.

A táv felét elhagyva ránk esteledett, így előbb – utóbb valamilyen szállást után kellett nézni. A Siópart nem igazán hemzseg kikötőkben és szállásokban így valamilyen természetes megoldást kellett találni. Választásunk végül a Sárszentlőrinci közúti híd „és környékére esett”. Itt szépen partra vonszoltuk a kenunkat és pihenés következett.

Reggel fél hét fele sikerült kelni és rövid pakolás után folytattuk utunkat dél felé. A csatorna ezen szakaszán már sokkal gazdagabb az élővilág, rengeteg vízimadarat és teknőst lehetett látni. A következő általunk nagyon várt helyszín a Sárvíz torkolata volt Sióagárdnál. Itt is hasonlókban reménykedtünk, mint a Kapos torkolatánál, hogy a sodrás kicsit felgyorsít minket, de valahogy végül ez nem így történt. Innen már nem kellett sokat evezni Szekszárdig, ahol végre láttunk egy úszópontont (amit eddig sehol a csatorna mentén) amit a helyi club kajakosai és kenusai használnak.

A várost elhagyva a csatorna (szerintem) legszebb részére értünk a Gemenci Erdőbe, ahol az érintetlen természetben tehettünk meg jó pár kilométert a Keselyűsi zsilipig. Az utolsó pár folyamkilométert most nem volt időnk megtenni, de kis ízelítőt így is kaptunk eme meseszép vidékből….