Ez a cikk több mint egy éve frissült legutóbb. Elképzelhető, hogy a benne szereplő információk mára elavultak, vagy az esetleg megadott hivatkozások már nem működnek, vagy már más tartalomra mutatnak mint a megjelenés időpontjában.

Kovács Tamás: „Nincs más, csak a hajóm, a tenger, a szél és a harmónia közöttük”

Külső segítség nélkül, lényegében kizárólag klasszikus navigációs eszközökkel szelheti át hamarosan az Atlanti-óceánt egy magyar vitorlázó. Kovács Tamás Fa Nándor után a legnagyobb profi kalandra készül, a verseny 34 éves történetében először magyarként.

Egy iránytű, egy térkép és a hajós, szólóban. Ennyi az az eszköz, amivel meg kell majd szelídítenie az Atlanti-óceánt a magyar vitorlásnak. Kovács Tamásnak egy hónapja lesz arra, hogy minimális felszereltséggel, bármilyen külső segítség nélkül átszelje az óceánt. A profi verseny 34 éves történetében, először magyarként. De miért vágyik valaki kiskora óta arra, hogy egy mini hajóban, magányosan, lényegében egy mosógépnyi helyre szorítva több mint húsz napig küzdjön az elemekkel, ráadásul egy „normális” ember számára nem éppen természetes közegben? Kovács Tamás gyerekként elhatározta, valamikor Fa Nándor szólóvitorlázó nyomdokaiba lép.

„A bátyám, aki egyébként akkor épp tengerésznek készült, ott dolgozott, ahol a Szent Jupátot építették. Amikor először bementem hozzá, éreztem, hogy magával ragad ez a világ. Ugyan még sok-sok év eltelt, míg újra a vitorlások közelébe kerültem, addig aktívan sportoltam és minden nyaramat a szörfözés töltötte ki, a hajózást végül csak 20 évesen kezdtem el. Ez persze komoly hátrány is lehetne, hiszen nem a hajóval a fenekem alatt születtem, de így sokkal tudatosabban tanulhattam mindent” – mondja a világhódításra készülő hajós, akiről a kikötőkben azt tartják: zsigereiben érzi a hajót és a vizet. Ösztönösen tudja a közeg minden rezdülését, a szél járását, s azt is, milyen időjárás közeleg. Ösztön, pedig nála minden nagyon is tudatos. Ez szerinte alapvető, főleg, ha valaki olyan versenyre készül, amire õ vállalkozott. Három éve határozta el, hogy nekivág. Egy nagyon súlyos betegséget már leküzdve, csodával határosan felépülve úgy érzi: nincs legyőzhetetlen.

„Ez egészen másfajta gondolkodásmódot követel. Lehet, hogy vannak nálam sokkal jobb vitorlázók, ehhez azonban több dolognak kell együtt lennie. Kardélen táncolunk, akkor leszel jó a solóban, ha képes vagy folyamatosan súrolni a határokat, tudatosan és tervezetten” – próbálja megértetni a megmérettetés lényegét a vitorlás. Õ állítólag amikor fellép a hajóra, egészen más ember. Számára akkor valóban csak a víz és a vitorlás létezik: onnantól nincs se barátság, se szerelem, nem engedheti, hogy a figyelmét bármi is elvonja. A hajón mindig egyetlen kapitány van, akié a felelősség, de csak egy döntés lehet. S hogy van-e félsz néha benne is?

„Ha félsz, elvesztél. Itt azt nem lehet, főleg a szolóban, ahol teljesen egyedül vagy. Egy dologra kell nagyon-nagyon figyelni, hogy nehogy a vízbe ess! Az, főleg az Atlanti óceán közepén maga a halál, többet ugyanis nem talál meg senki. A hatalmas hullámok között lényegében reménytelen. Vagyis én egyetlen esetről tudok, amikor sikerült” – mondja Tamás. És a több mint 20 napos „átkelés” egyáltalán nem veszélytelen, az indulók negyven százaléka ugyanis nem ér célba és volt már több haláleset is.

„Itt, ha teljesíted, már nyertél. Annál nagyobb csalódás ugyanis, hogy évekig készülsz rá, és valamilyen külső tényező akadályoz abban, hogy megcsináld, nincs. Volt olyan versenyző, akinek az első szakasz után kiderült, ülőideg-gyulladása lett, nem engedték vissza a hajóba. Egyébként a pihenőben, az első szakasz után a Kanári szigeteken vár a mezőny, ez idő alatt kell mindenkinek beérkeznie. A verseny kezdete előtt, illetve itt is van stresszvizsgálat, megnézik, testileg és lelkileg bírják-e még a versenyzők.

A folyamatos készenlét, magány mellett komoly teher például, hogy az út alatt egyhuzamban körülbelül 20 percet aludhatnak, ekkora a látótávolság kiszámítható időjárási körülmények között. Itt, az óceán közepén másra nincs szükség: önmagunkon, a hajónkon és az autopiloton kívül, ami néha nagyon jó társaság tud lenni. Én egyedül vitorlázva tudok önmagam lenni. Nincs más, csak a tenger, a szél, a hajóm és a harmónia közöttük, amelyért én felelek” – meséli Tamás. A magyar vitorlázónak addig is több úgynevezett kvalifikációs versenyen kell részt vennie, ahol bizonyíthatja: képes egymaga átszelni az óceánt. De ő tudja, hogy képes. A betegségével többéves terápia mellett is úgy hajózott, tanított és versenyzett, mintha semmi sem történne. Mert hitte, hogy rosszul nem végződhet. Akárcsak most. Ha pedig felelősségteljes apaként hatéves kislányára gondol, Eszternek már csak azt kívánja: legyen büszke, ha az apjára gondol.

Szerző: Kun J. Viktória

Forrás: www.minitransat.hu